Már megint itt van a szerelem
A költők évszázadok óta védelmezik a szerelmet, amiből arra következtethetünk, hogy mindig támadásoknak volt kitéve. Hányszor, de hányszor hangzott már el az a fennkölt mondat, hogy a „szerelem mindent túlél” – ha egyáltalán létezik. Egy új felfedezés gyökeresen megváltoztathatja a szerelemről alkotott eddigi elképzeléseinket.
Egyszer egy európai és egy indiai ember beszélgetett egymással a házasságról. Az európai azt ecsetelte, mennyire nagyszerű dolog, hogy nálunk az emberek szerelemből házasodhatnak, míg Indiában a szigorú kasztrendszer és hagyományok miatt a szülők döntenek a fiatalok helyett. „Ebben igazad van – felelte az indiai –, de tekintsünk a házasságra úgy, mint egy edényre, a hagyományra meg mint tűzhelyre. Ti Európában egy forró edényt tesztek a hideg tűzhelyre, ami fokozatosan lehűti az edényt is. Mi Indiában egy hideg edényt teszünk a forró tűzhelyre, ami felmelegíti az edényt.”
Képzeljük csak el, ha hirtelen nálunk is bevezetnék az indiai módszert. Abból lenne aztán az igazi nagy lázadás! A szerelmet, azt hiszem, a világ minden kincséért nem adnánk, pedig jóformán azt sem tudjuk, hogy micsoda. Azon túl, hogy „sötét verem”, még az is kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e? Mert mi van akkor, ha Indiában egyáltalán nem is létezik olyan szerelem-fogalom, amilyennek mi itt Európában a bűvkörében élünk?
Létezik-e szerelem?
Ha az ember pszichológusokat faggat a kérdésről, akkor sokatmondó hümmögés a válasz, és bár nyíltan nem merik kétsége vonni a szerelem létezését, titkon lehet, hogy csak a libidó egy érdekes megjelenési formájának tartják, vagy pusztán egy érzelemnek a sok közül, ami időnként elkapja az embert. Semmi extra. A keményvonalas biológusok ennél sokkal nyíltabban állítják, hogy a szexuális vágy (és nem a pénz) tartja mozgásban a világot, a romantikus szerelem pedig csak egy középkori trubadúr találmánya, aki erényövbe bújtatott szerelmeséről álmodozott valahol a Szentföldön, miközben a mórokat abrichtolta. És tényleg, ha belegondolunk, a költők mind a mai napig azzal igazolják saját létüket, hogy a szerelemről vagy az Istenhez fűződő viszonyukról írnak – ennél líraibb témák ugyanis nincsenek. Lehet hát, hogy ez az egész szerelemhistória csak egy gigantikus konspiráció eredménye, amiben olyan összeesküvők vettek részt, mint Shakespeare vagy Keats, Petőfi vagy Ady?
A válasz egyébként sokkal fontosabb, mintsem gondolnánk, egész modern kori társadalmi berendezkedésünk múlhat rajta. És a válasz az, hogy nem – mármint a romantikus szerelem nem csak koholmány, hanem nagyon is létezik, még a helye is megvan az agyban. Hurrá!
Kábító-szer-elem
Szóval, annak ellenére, hogy az embernek a szíve sajdul bele, ha a kedvesére néz, a szerelem központja mégis az agyban van, mégpedig az úgynevezett ventralis tegmentum területen, ami dopamint termel és spriccel szét az agy legkülönbözőbb részeire. És az észak-amerikai New Jersey-ben található Rutgers Egyetem vezető antropológusa, Helen Fisher korszakalkotó elmélete szerint ez az anyag kulcsszerepet játszik a szerelem kialakulásában. A dopamin természetes stimuláló szer. Ez felelős az eksztatikus élményekért, és ennek köszönhetően tudjuk a figyelmünket összpontosítani. Motiválttá tesz, célok kitűzésére és elérésére ösztönöz. Helen Fisher elmélete szerint ez az anyag áll a szerelemre oly jellemző koncentrált figyelem, égető vágy és elementáris energia mögött. „Sokáig azt hittem, hogy a romantikus szerelem érzelem. Most már inkább azt gondolom, hogy ösztön – ugyanolyan fontos, mint az anyai ösztön vagy a szexuális ösztön. Az agynak azon területéről jön, amely a motivációval hozható kapcsolatba. A szerelem talán még erősebb is, mint a szexuális ösztön. Nehezebb uralkodni rajta. Az ember képes a szexuális vágyat kikapcsolni, de a szerelmet nagyon nehéz. A szerelem szorításában az emberből válhat gyilkos vagy öngyilkos, mániákusan üldözhet valakit vagy hihetetlenül mély, klinikai depresszióba zuhanhat. Háborúk kezdődtek és dőltek el miatta.”
A szerelem olyan, mint a kábítószer. Szó szerint. A dopamin ugyanis összefüggésbe hozható az összes függőséggel. Például ha valaki kokaint szippant, dopaminszintje az egekbe száll. Az alkohol, morfium, nikotin mind emelik a dopaminszintet. (Dohányosok jól tudják, hogy olykor egy cigarettányi idő alatt meg tudnak békülni valakivel, pedig röviddel azelőtt még nagyon haragudtak rá.)
„A függőségnek három különböző aspektusa van – mondja Helen Fisher. – Rászokás, megvonás és visszaesés. Kezdjük a rászokással. Valaki kokaint szív szombat este, és kibírja, hogy legközelebb csak a következő szombaton szívjon. Aztán már csak a hét közepéig bírja, majd rövidesen mindennap szüksége lesz rá. Ugyanez ez a helyzet a szerelemmel. Először csak szombat esténként találkozol a nagy Ő-vel, és kibírod, hogy ne telefonálj. Aztán hamarosan már ott tartasz, hogy minden gondolatodat az az ember köti le, és nem bírsz élni nélküle. Utána ott van a megvonás. Ha valakivel szakítanak, az magába zuhan, elkeseredik, dühöng és iszonyatosan vágyakozik hűtlen szerelmese után. És végül a visszaesés. Az ember meghall egy régi dalt, ami a szeretett személyre emlékezteti, és nem tudja visszafogni magát, hogy fel ne hívja. Aztán talákoznak és ő lesz a negyedik szerető a sorban.”
...
Egyszer egy európai és egy indiai ember beszélgetett egymással a házasságról. Az európai azt ecsetelte, mennyire nagyszerű dolog, hogy nálunk az emberek szerelemből házasodhatnak, míg Indiában a szigorú kasztrendszer és hagyományok miatt a szülők döntenek a fiatalok helyett. „Ebben igazad van – felelte az indiai –, de tekintsünk a házasságra úgy, mint egy edényre, a hagyományra meg mint tűzhelyre. Ti Európában egy forró edényt tesztek a hideg tűzhelyre, ami fokozatosan lehűti az edényt is. Mi Indiában egy hideg edényt teszünk a forró tűzhelyre, ami felmelegíti az edényt.”
Képzeljük csak el, ha hirtelen nálunk is bevezetnék az indiai módszert. Abból lenne aztán az igazi nagy lázadás! A szerelmet, azt hiszem, a világ minden kincséért nem adnánk, pedig jóformán azt sem tudjuk, hogy micsoda. Azon túl, hogy „sötét verem”, még az is kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e? Mert mi van akkor, ha Indiában egyáltalán nem is létezik olyan szerelem-fogalom, amilyennek mi itt Európában a bűvkörében élünk?
Létezik-e szerelem?
Ha az ember pszichológusokat faggat a kérdésről, akkor sokatmondó hümmögés a válasz, és bár nyíltan nem merik kétsége vonni a szerelem létezését, titkon lehet, hogy csak a libidó egy érdekes megjelenési formájának tartják, vagy pusztán egy érzelemnek a sok közül, ami időnként elkapja az embert. Semmi extra. A keményvonalas biológusok ennél sokkal nyíltabban állítják, hogy a szexuális vágy (és nem a pénz) tartja mozgásban a világot, a romantikus szerelem pedig csak egy középkori trubadúr találmánya, aki erényövbe bújtatott szerelmeséről álmodozott valahol a Szentföldön, miközben a mórokat abrichtolta. És tényleg, ha belegondolunk, a költők mind a mai napig azzal igazolják saját létüket, hogy a szerelemről vagy az Istenhez fűződő viszonyukról írnak – ennél líraibb témák ugyanis nincsenek. Lehet hát, hogy ez az egész szerelemhistória csak egy gigantikus konspiráció eredménye, amiben olyan összeesküvők vettek részt, mint Shakespeare vagy Keats, Petőfi vagy Ady?
A válasz egyébként sokkal fontosabb, mintsem gondolnánk, egész modern kori társadalmi berendezkedésünk múlhat rajta. És a válasz az, hogy nem – mármint a romantikus szerelem nem csak koholmány, hanem nagyon is létezik, még a helye is megvan az agyban. Hurrá!
Kábító-szer-elem
Szóval, annak ellenére, hogy az embernek a szíve sajdul bele, ha a kedvesére néz, a szerelem központja mégis az agyban van, mégpedig az úgynevezett ventralis tegmentum területen, ami dopamint termel és spriccel szét az agy legkülönbözőbb részeire. És az észak-amerikai New Jersey-ben található Rutgers Egyetem vezető antropológusa, Helen Fisher korszakalkotó elmélete szerint ez az anyag kulcsszerepet játszik a szerelem kialakulásában. A dopamin természetes stimuláló szer. Ez felelős az eksztatikus élményekért, és ennek köszönhetően tudjuk a figyelmünket összpontosítani. Motiválttá tesz, célok kitűzésére és elérésére ösztönöz. Helen Fisher elmélete szerint ez az anyag áll a szerelemre oly jellemző koncentrált figyelem, égető vágy és elementáris energia mögött. „Sokáig azt hittem, hogy a romantikus szerelem érzelem. Most már inkább azt gondolom, hogy ösztön – ugyanolyan fontos, mint az anyai ösztön vagy a szexuális ösztön. Az agynak azon területéről jön, amely a motivációval hozható kapcsolatba. A szerelem talán még erősebb is, mint a szexuális ösztön. Nehezebb uralkodni rajta. Az ember képes a szexuális vágyat kikapcsolni, de a szerelmet nagyon nehéz. A szerelem szorításában az emberből válhat gyilkos vagy öngyilkos, mániákusan üldözhet valakit vagy hihetetlenül mély, klinikai depresszióba zuhanhat. Háborúk kezdődtek és dőltek el miatta.”
A szerelem olyan, mint a kábítószer. Szó szerint. A dopamin ugyanis összefüggésbe hozható az összes függőséggel. Például ha valaki kokaint szippant, dopaminszintje az egekbe száll. Az alkohol, morfium, nikotin mind emelik a dopaminszintet. (Dohányosok jól tudják, hogy olykor egy cigarettányi idő alatt meg tudnak békülni valakivel, pedig röviddel azelőtt még nagyon haragudtak rá.)
„A függőségnek három különböző aspektusa van – mondja Helen Fisher. – Rászokás, megvonás és visszaesés. Kezdjük a rászokással. Valaki kokaint szív szombat este, és kibírja, hogy legközelebb csak a következő szombaton szívjon. Aztán már csak a hét közepéig bírja, majd rövidesen mindennap szüksége lesz rá. Ugyanez ez a helyzet a szerelemmel. Először csak szombat esténként találkozol a nagy Ő-vel, és kibírod, hogy ne telefonálj. Aztán hamarosan már ott tartasz, hogy minden gondolatodat az az ember köti le, és nem bírsz élni nélküle. Utána ott van a megvonás. Ha valakivel szakítanak, az magába zuhan, elkeseredik, dühöng és iszonyatosan vágyakozik hűtlen szerelmese után. És végül a visszaesés. Az ember meghall egy régi dalt, ami a szeretett személyre emlékezteti, és nem tudja visszafogni magát, hogy fel ne hívja. Aztán talákoznak és ő lesz a negyedik szerető a sorban.”
...
[ELLE 2004/07]
