Használati utasítás anyósokhoz
Az anyósok különböző típusainak széles skálája a legádázabbtól a tündériig terjed, és sajnos teljes mértékben a vakszerencsén múlik, hogy milyet fogunk ki közülük. Nézzük, hogyan bánhatunk hatékonyan a "másik nővel" párunk életében!
Kedvesemmel az egyik este négyéves ikerfiaink jövőjéről beszélgettünk. Találgattuk, vajon népszerűek lesznek-e a lányoknál (lesz-e kígyózó sor az ajtó előtt, meg ilyesmik), és kit fognak majd feleségül venni. Mikor ehhez a ponthoz érkeztünk, hirtelen szorongani kezdtem. Ha valamelyikük megnősül, én anyós leszek. Ha mindketten megnősülnek, egy csapásra kétszeresen is anyós leszek! Hordhatok piercinget a köldökömben vagy lehetek Eminem elszánt rajongója, akkor is csak anyós maradok. Kisfiam hitvese azt gondolja majd, hogy akkor is az ő orra alá akarok borsot törni, amikor épp csak a Nescafé kupakját csavarom le. És senki nem akarja majd megenni a süteményeimet.
Véleményem szerint létezik egy központi feszültségforrás meny és anyósa között. Senki nem hiányol ugyanis az életéből egy olyan nőt, aki korban nyugodtan az anyja lehetne, de (szerencsére) nem az. Szerelmesek leszünk és összeköltözünk egy emberrel, akinek a mamája mindig is részese lesz a világunknak. És ezen már nem változtathatunk. Könnyen előfordulhat, hogy bár elméletileg egyazon szűk családhoz tartozunk, az anyósunk által képviselt értékek olyan távol is állnak a saját szüleinkétől, mintha kedvenc férjünk anyukája a Marsról jött volna.
A mama kedvence
Szilvi, a 34 éves ápolónő hét éve él együtt Péterrel, tavaly nyáron született meg a kislányuk. Péter özvegy édesanyja alig egy kilométerre lakik tőlük. „A mamája szemében Péter még mindig egy kisfiú” – meséli Szilvi. – „Mikor megismerkedtünk, még nagyon szimpatikusnak találtam, hogy a néni állandóan a konyhában sürgött-forgott, csak hogy Péter kedvére tegyen. Természetesen meg volt győződve róla, hogy életem nagy fogását csinálom a fiával – ’az egyetemen is ő volt a legnépszerűbb fiú!’ – mondogatta mindig, de akkor még teljesen normálisnak tartottam a rajongását. Akkor pörögtek fel igazán az események, mikor Emese megszületett. Péter teljesen kiborult, hogy éjszakánként háromszor-négyszer is fel kell kelnünk hozzá, a mamája pedig kétségbe esett, hogy milyen rossz állapotban van a fiacskája. Végül úgy döntött, besegít…
Bár Emese hat hónapos koráig nem diagnosztizálták, később kiderült, hogy szülés utáni depressziótól szenvedtem, és az anyósom folyamatos jelenléte nem sokat segített, hogy kilábaljak belőle. Először csak hetente háromszor-négyszer jött, aztán gyakorlatilag odaköltözött hozzánk. Teljesen ávette az irányítást: főzött, bevásárolt, mosott – én meg csak tehetetlenül néztem, mi történik. Már odáig jutottunk, hogy a szekrényeket is átpakolta.”
Amíg meg nem kapta a megfelelő kezelést, Szilvi nem tudta visszaszerezni otthonában az irányítást. „Aztán az egészet elmondtam Péternek, aki hihetetlen módon addig az egészből nem vett észre semmit, de a kirohanásom után beszélt az édesanyjával. Elmondta neki, hogy szeretnénk a saját életünket élni. Megértette, de azóta sincs igazán jó kapcsolatunk. Legutoljára éppen azzal jött nekem, hogy ’Péternek egyetlen önző porcikája sincs!’– természetesen arra célozva, hogy én viszont ebből a szempontból elég jól állok.”
A másik nő
Szilvi helyzete egyáltalán nem egyedülálló jelenség. Végülis a huszas éveinket mindannyian azzal töltjük, hogy megpróbálunk igazán felnőtté válni. És pont mikor már tökéletes hőmérsékletű fürdővizet tudunk engedni magunknak, kifröccsenés nélkül tudjuk kinyitni a tejesdobozt, és leszoktattuk szüleinket arról, hogy ránkszóljanak, ha túl hangosan hallgatjuk a rádiót, jön az anyós, akit ráadásul még az is halálosan bosszant, hogy a fia odavan értünk. Vannak ugyan tökéletes lány-anyós kapcsolatok, de egy tényező mindig megmarad tüskeként: kiszorítottuk őt. Nehéz elfogadnia, hogy a fia felnőtt, eltávololodik tőle, és - mint bármely egészséges felnőtt a világon - saját családot alapít. A legnehezebb azt elfogadni, hogy már nem ő a legfontosabb gyermeke életében.
Most, hogy belegondolok, ez tényleg fájni fog. Hogy az egyik fiam egyszercsak azzal hárítsa el a szombat esti mozi-meghívásomat, hogy valami nőcskével találkozik?! Ahogy Cynthia Heimel írja a fiáról, a Ha nem tudsz nélkülem élni, hogyhogy nem haltál még meg? című könyvében: „Egyre felnőttesebb, függetlenebb lesz, érzem, ahogy eltávolodik tőlem. Még jó, hogy utálom ezt a helyzetet. Megőrülök attól, hogy elveszítem. Szeretném megőrizni a minket összekötő köldökzsinórt mindaddig, amíg csak élek.”
...
Kedvesemmel az egyik este négyéves ikerfiaink jövőjéről beszélgettünk. Találgattuk, vajon népszerűek lesznek-e a lányoknál (lesz-e kígyózó sor az ajtó előtt, meg ilyesmik), és kit fognak majd feleségül venni. Mikor ehhez a ponthoz érkeztünk, hirtelen szorongani kezdtem. Ha valamelyikük megnősül, én anyós leszek. Ha mindketten megnősülnek, egy csapásra kétszeresen is anyós leszek! Hordhatok piercinget a köldökömben vagy lehetek Eminem elszánt rajongója, akkor is csak anyós maradok. Kisfiam hitvese azt gondolja majd, hogy akkor is az ő orra alá akarok borsot törni, amikor épp csak a Nescafé kupakját csavarom le. És senki nem akarja majd megenni a süteményeimet.
Véleményem szerint létezik egy központi feszültségforrás meny és anyósa között. Senki nem hiányol ugyanis az életéből egy olyan nőt, aki korban nyugodtan az anyja lehetne, de (szerencsére) nem az. Szerelmesek leszünk és összeköltözünk egy emberrel, akinek a mamája mindig is részese lesz a világunknak. És ezen már nem változtathatunk. Könnyen előfordulhat, hogy bár elméletileg egyazon szűk családhoz tartozunk, az anyósunk által képviselt értékek olyan távol is állnak a saját szüleinkétől, mintha kedvenc férjünk anyukája a Marsról jött volna.
A mama kedvence
Szilvi, a 34 éves ápolónő hét éve él együtt Péterrel, tavaly nyáron született meg a kislányuk. Péter özvegy édesanyja alig egy kilométerre lakik tőlük. „A mamája szemében Péter még mindig egy kisfiú” – meséli Szilvi. – „Mikor megismerkedtünk, még nagyon szimpatikusnak találtam, hogy a néni állandóan a konyhában sürgött-forgott, csak hogy Péter kedvére tegyen. Természetesen meg volt győződve róla, hogy életem nagy fogását csinálom a fiával – ’az egyetemen is ő volt a legnépszerűbb fiú!’ – mondogatta mindig, de akkor még teljesen normálisnak tartottam a rajongását. Akkor pörögtek fel igazán az események, mikor Emese megszületett. Péter teljesen kiborult, hogy éjszakánként háromszor-négyszer is fel kell kelnünk hozzá, a mamája pedig kétségbe esett, hogy milyen rossz állapotban van a fiacskája. Végül úgy döntött, besegít…
Bár Emese hat hónapos koráig nem diagnosztizálták, később kiderült, hogy szülés utáni depressziótól szenvedtem, és az anyósom folyamatos jelenléte nem sokat segített, hogy kilábaljak belőle. Először csak hetente háromszor-négyszer jött, aztán gyakorlatilag odaköltözött hozzánk. Teljesen ávette az irányítást: főzött, bevásárolt, mosott – én meg csak tehetetlenül néztem, mi történik. Már odáig jutottunk, hogy a szekrényeket is átpakolta.”
Amíg meg nem kapta a megfelelő kezelést, Szilvi nem tudta visszaszerezni otthonában az irányítást. „Aztán az egészet elmondtam Péternek, aki hihetetlen módon addig az egészből nem vett észre semmit, de a kirohanásom után beszélt az édesanyjával. Elmondta neki, hogy szeretnénk a saját életünket élni. Megértette, de azóta sincs igazán jó kapcsolatunk. Legutoljára éppen azzal jött nekem, hogy ’Péternek egyetlen önző porcikája sincs!’– természetesen arra célozva, hogy én viszont ebből a szempontból elég jól állok.”
A másik nő
Szilvi helyzete egyáltalán nem egyedülálló jelenség. Végülis a huszas éveinket mindannyian azzal töltjük, hogy megpróbálunk igazán felnőtté válni. És pont mikor már tökéletes hőmérsékletű fürdővizet tudunk engedni magunknak, kifröccsenés nélkül tudjuk kinyitni a tejesdobozt, és leszoktattuk szüleinket arról, hogy ránkszóljanak, ha túl hangosan hallgatjuk a rádiót, jön az anyós, akit ráadásul még az is halálosan bosszant, hogy a fia odavan értünk. Vannak ugyan tökéletes lány-anyós kapcsolatok, de egy tényező mindig megmarad tüskeként: kiszorítottuk őt. Nehéz elfogadnia, hogy a fia felnőtt, eltávololodik tőle, és - mint bármely egészséges felnőtt a világon - saját családot alapít. A legnehezebb azt elfogadni, hogy már nem ő a legfontosabb gyermeke életében.
Most, hogy belegondolok, ez tényleg fájni fog. Hogy az egyik fiam egyszercsak azzal hárítsa el a szombat esti mozi-meghívásomat, hogy valami nőcskével találkozik?! Ahogy Cynthia Heimel írja a fiáról, a Ha nem tudsz nélkülem élni, hogyhogy nem haltál még meg? című könyvében: „Egyre felnőttesebb, függetlenebb lesz, érzem, ahogy eltávolodik tőlem. Még jó, hogy utálom ezt a helyzetet. Megőrülök attól, hogy elveszítem. Szeretném megőrizni a minket összekötő köldökzsinórt mindaddig, amíg csak élek.”
...
[ELLE 2003/05]
