Heller Ágnes
Okos filozófus, csacsi nő – Szilágyi János

Vannak, akikkel különös élvezet interjút készíteni. Ezek közé tartozik Heller Ágnes filozófus, esztéta, egyetemi tanár, aki olyan színesen és érdekesen tud beszélni elvont dolgokról és az élet mindennapjairól, hogy hallgatója nem szívesen búcsúzik el tőle. Még jó, hogy a cikket meg is kell írni – ez egy ráadás élmény. Remélhetőleg olvasni is az lesz. Szilágyi János interjúja.

Szilágyi János: Ön már nagyon sok interjút adott életében, az én kérésemre is rögtön kötélnek állt. Ebből két következtetés vonható le. Az egyik, hogy imád szerepelni, a másik, hogy nincs mersze visszautasítani az újságírókat. Melyik áll közelebb az igazsághoz?
Heller Ágnes: Egyik sem. Én ugyanis állampolgári kötelességemnek érzem, hogy ha kíváncsiak a véleményemre, azt elmondjam, legyen szó politikáról vagy bármi egyébről. Bár az is igaz, hogy nem szeretek megsérteni embereket, ezért aztán ha valaki egy akármilyen ismeretlen laptól jelentkezik, azt is fogadom, mert arra gondolok, hogy: úristen!, csak azért, mert nekem fogalmam sincs arról, hogy ilyen újság létezik, miért büntessem annak a munkatársát. Emiatt szégyellném magam.
SZJ: És hogyan rangsorolja azon meghívásait, amelyek különböző konferenciákra, előadásokra és egyéb eseményekre invitálják?
HÁ: Sok helyről megkeresnek, mindenhová nem tudnék, és nincs is kedvem elmenni. Csupán három oka lehet, ha mégis elfogadok egy meghívást. Vegyük, mondjuk, a konferenciákat. Bolond lennék nem elutazni egy olyan rendezvényre, amelynek érdekel a témája, és tudom, hogy sok olyan ember lesz ott, akik érdekesek, ráadásul jól ismerem őket. A második utazási indok, ha tisztességesen megfizetnek. A harmadik pedig az, amikor csupán karitatív alapon vállalom a felkérést, mert tudom, hogy a meghívóimnak nagyon sokat számít a jelenlétem.
SZJ: Ha kinevet, akkor is megkockáztatom ezt a blőd kérdést:
mit csinál egy filozófus?
HÁ: Gondolkodik.
SZJ: Mindenki gondolkodik.
HÁ: Az lehet, csakhogy nem mindegy, miről gondolkodik valaki, és az sem mellékes, hogyan teszi ezt. A filozófus, ha úgy érzi, hogy egy őt foglalkoztató téma már összeállt a fejében, akkor azt megírja. Az eredmény lehet egy könyv, egy cikk, egy tanulmány, de mindenképpen egy sajátos irodalmi művet hoz létre.
SZJ: Egy filozófus nyilván nem azon töri a fejét, vajon min is kellene elgondolkodnia, milyen témáról bölcselkedjen. Ám ha ez nem így történik, akkor hogyan talál rá egy fontos, érdekes, izgalmas témára?
HÁ: Az igazság az, hogy az esetek többségében a téma talál rám. Nem is egy. Én naplót írok, amelybe sok mindent feljegyzek, de az ott található gondolatok, ha úgy tetszik, témák mindegyikét képtelenség feldolgozni. De közülük egy-kettő nem hagy nyugodni, és akkor azokkal kezdek foglalkozni. De támadnak ötleteim akár egy újságcikk olvastán vagy egy beszélgetés közben is.
SZJ: Aztán ezekből vagy ír egy tanulmányt, vagy nem. Ha igen, élvezettel ír, vagy nehéz, keserves munkának éli meg?
HÁ: Az írás számomra szinte erotikus élvezet, ezért eme elfoglaltság közben boldog vagyok, gyönyörűségem telik benne, minek következtében nagyon nehezen hagyom abba, annyira belefeledkezem.
SZJ: Akkor az ön élete egy örökös mámor.
HÁ: Nana! Akad azért olyan tevékenység, amelyet utálok csinálni. Ilyen például, amikor korrektúrát kell javítanom, amikor egy munkámat elküldi a kiadó, hogy nézzem át, és nyúljak bele, ha szükségét látom. Ezt végtelenül unom csinálni, mert már régen túl vagyok rajta, azóta egészen más foglalkoztat. De a nemszeretem munkák közé tartozik a fordítás is, amikor nem a saját, hanem valaki más gondolataival kell bíbelődnöm. Az sincs kedvemre, amikor idéznem kell valamit. Kikeresni, másolgatni egy ember mondatait, az nem az én világom.
SZJ: Ezt most megússza, mert én fogok idézni, ráadásul öntől: ”A filozófiában több az önéletrajzi elem, mint az irodalomban.” Én ezt nem akarom elhinni.
HÁ: A filozófia olyan műfaj, ahol egy ember épít fel egy világot, és ebbe az általa létrehozott mindenségbe helyezi a lelkét, a szívét és a gondolatait, szemben egy regénnyel vagy drámával, ahol a szereplők a magukét mondják és teszik.
SZJ: De hát azok a figurák éppúgy az író teremtményei, mint az a világ, amelyet egy filozófus hoz létre, nem?
HÁ: Csakhogy az író képzelt alakjai sokfélék, miközben a filozófus gondolatai kizárólag a sajátjai, tehát én egy-egy munkámba hihetetlenül sokat viszek bele a személyiségemből.
SZJ: Ismét egy idézet öntől: ”Mint nő, alapjában véve hülye vagyok, nem pedig filozófus.”
HÁ: Nézze, minden emberben több ember lakik. Ez esetben magamról csak kettőt említettem meg: a filozófust és a csajt. Én nem azt mondom, hogy okos vagyok, viszont nagyon érdekelnek bizonyos dolgok, amelyeknek alaposan utána is nézek. Aztán, ha kialakítottam a véleményem, amellett kitartok. Filozófusként soha nem alkuszom meg. Ami pedig a női mivoltomat illeti, bizonyára túloztam. Nem vagyok hülye vagy ostoba. Talán találóbb az a kifejezés, hogy csacsi vagyok. Hiszékeny vagyok, a kelleténél többször hallgatok a megérzéseimre ahelyett, hogy igyekeznék higgadtan és tárgyilagosan megítélni bizonyos embereket, helyzeteket.
SZJ: A férfiak milyen szerepet játszottak az életében?
HÁ: Nem voltak sokan. Az az öt férfi viszont, akivel kapcsolatom volt, igen fontos volt számomra, ők főszereplői az életemnek. És akárhogyan is értek véget ezek, emlékezetemben az ezekkel a férfiakkal való együttlétem idejét örömtelinek érzem és hasznosnak tartom, mert sokat tanultam belőlük. De nemcsak a szerelmi partnereimet értem ide, hanem például az apámat vagy Lukács György filozófust is. Igazán tetszeni, imponálni csak nekik akartam. Mindent elkövettem, hogy okosnak tartsanak. A fiúk, akiknek viszont soha nem akartam igazán megfelelni, tetszeni, valószínűleg gyakran csacsinak tartottak.
SZJ: Mi volt a gyakoribb: ön hagyta el a társát, vagy a másik vette a kalapját?

...
A cikk folytatása a márciusi lapszámban található.