Kerekes Éva
Nem káosz, kíváncsiság – Szabó G. László

Tört szárnyú angyal. Vigyorgó kobold. Gengszterrózsa. Sziszegő Egérke. Barátainak: Keró. A színlapon: Kerekes Éva. Fészket Pátyon rakott, játszótere az Örkény Színház. De filmje is van több, és már készül a következőre. Trolit vezet majd erős kezekkel. Mint az életét…

Elle: Pátyolgassuk egy kicsit a helyet, ahol két gyermekeddel, a tizenkét éves Árminnal és a tízéves Julikával élsz. Gondolom, ragaszkodtok egymáshoz. Mármint te és Páty.
Kerekes Éva: Nagyon furcsa volt, amikor Budapestről kiköltöztünk. Meg is ijedtem egy kicsit. Hatalmas csend, semmi pulzálás. Ma viszont épp ez hiányozna, ha nem lenne. Fázisokban ugyan néha rám jön, hogy nagyon elunom, főleg, ha semmiféle impulzust nem érzek. Olyankor közlöm a gyerekekkel, hogy elég volt, költözünk, de mindig lebeszélnek, hogy mama, ne! Aztán rájövök, hogy ha a belső életem telítettebb, akkor nincs hiányérzetem. De a csend feszítő is tud lenni, főleg arra felénk, a Zsámbéki-medencében. Előadás után, késő este, amikor megyek haza, van egy tízperces erdei szakasz, nekem az a választóvonal Budakeszi és Páty között. Őzseregekkel, vaddisznócsaládokkal, róka komákkal és kóbor cicákkal találkozom. Romantikus hegyek, óriási fenyőerdő és a völgy, amelyben községünk terpeszkedik.
A mi utcánkban öt ház van és tizenhárom gyerek.
Elle: A tieid milyenek?
Kerekes Éva: Árminnál vonulatok vannak. Két éve volt egy kisebb fordulat nála. Mindig egy új kisember születik belőle. Én nagyon szépnek látom őt, rejtett kincsekkel. Várom, hogy valaki megtalálja benne azt, ami később majd ki tud bontakozni. Ármin könnyű szellő, egy igazi herceg nem kevés ellentmondással. Julika mediterrán típus tele életrevalósággal, jókedvvel, tenni vágyással. Igazságérzetével mindennek a végére jár. Neki mindent tisztán kell látnia.
Elle: Friss diplomás színésznőként a Radnóti Színházat választottad. Aztán jött két év, amikor szabadon mozogtál a pályán, és több helyen is játszottál, majd öt otthon töltött esztendő után az Örkény Színház csapatába igazoltál. A pulóvergyűjtő, a Szerelem, ó!, Osztrigás Mici… nagy sikerek után a teljes visszavonulás. Mennyivel szorozzam be azt az öt évet, igazából mennyinek érezted?
Kerekes Éva: Sokkal kevesebbnek. A mából nézve egyáltalán nem volt hosszú idő. Nagyon jólesett kiszakadni ebből a világból. Nekem ez nem jelentett semmiféle gondot vagy törést. Hasonló élethelyzetben bármikor el tudnék menni újabb öt évre. Csak értelmes legyen a kihívás, amely követendő, teljesítendő. Nem volt ez tett, áldozat vagy lemondás a részemről. Én ezt a világ legtermészetesebb dolgaként éltem meg. De még döntéshelyzet sem volt. Így alakult az életem. Megtaláltam egy pillanatot magamban, hogy kész vagyok valamire, s ez másképpen nem is folytatódhatott. Ennek kellett következnie. A misztikuma ott van, ahol lennie kell. Tíz éve járkáltam már színpadokon, és úgy éreztem, valameddig eljutottam. Körül akartam nézni, hogy mi van az élettel. Az pedig egészen pontosan ott volt a lelkemben, hogy családot akarok. Ráadásul azt a családmintát akartam követni, amelyben felnőttem, amelyet én kaptam a szüleimtől Kaposváron. Pontosan tudtam, hogy gyerekeket szeretnék. Az fel sem merült, hogy mi lesz a színházzal. Nekem a vágy volt fontosabb, a teljesebb létezés, a beteljesedés. Ehhez nyilván az kellett, hogy találkozzam valakivel, akivel úgy vonzottuk be egymást, ahogy kell.
Elle: És akkor lépésről lépésre mindent átgondoltál.
Kerekes Éva: Megélni mindent megélek, de hogy mi lesz a következő lépés, azt mindig az előzmények alapján döntöm el. Nem szoktam megijedni semmitől. Erőt érzek magamban. Sokat változtam az évek során, aminek kimondottan örülök. Ugyanis minden változás egy újabb feladvány eredménye. Egyedül végzem a dolgomat. Kezdetben, amikor már láttam, hogy így lesz, hogy a férjem nélkül folytatom a két gyerekkel, az anyukám is azt gondolta, hogy nem nagyon fogom bírni. Azt hitte, semmi közöm a valódi élethez. Hogy nincs bennem semmiféle valóságérzet. Otthon ugyanis én voltam a gyengébb, a kisebb, a törékenyebb… a nővérem lelkileg is, fizikailag is erősebb. Tizenhat kilóval mentem általános iskolába, az egész lényem azt sugallta, hogy bármelyik pillanatban összeomolhatok… illetve hogy védelemre szorulok. Én pedig ezt élveztem is nagyon sokáig. Védőháló nélkül közlekedem, ami ma is olyan erőket szabadít fel bennem, hogy magam is elcsodálkozom. Tudom, mire vagyok képes egyedül. Nincs mellettem sem a szomszéd Tibi, sem a sógorom, Tibi, sehol egy Tibi, mégis megcsinálok mindent, amit kell.
Elle: Lehet ennek természetesen árnyoldala is.
Kerekes Éva: Tudom. Például egyre nehezebben fogadom el, ha valaki segíteni akar. Egyszerűen kirekesztem őt az életemből. Beépült egy reflex, hogy ez az én feladatom, ezt nekem kell megoldanom. És olyankor sem fogadok el valamit, amikor tiszta szívvel elfogadhatnám. Jó is, hogy most ezt elmondom, mert legalább figyelmeztetem magam, hogy…

…
A cikk folytatása a februári lapszámban található.