Világtalan, de nem élettelen
Érzéki csalódások – Liptai Lívia

Nem akarnak elbújni, és nem kérnek a sajnálatunkból. Csak azt szeretnék, ha észrevennénk őket, és kíváncsiak lennénk a világukra. Láthatatlan nézőpontok, avagy hogyan taníthatnak minket látni a vakok?

1200 új arc, 250 fénylő kirakat, 23 hatalmas hirdetőtábla. Több száz autó és ugyanennyi rendszám, neonfények, plakátlányok, plakátfiúk és plakátcsaládok, ezernyi ruhadarab és arckifejezés. Mindannak hiányos leltára, ami az elmúlt két órában a szemem elé került. Mégsem akkor pánikoltam, hanem most, hogy eltűntek a színek és a formák, és nincs előttem más, csak a megnyugtató sötétség.
Ugyan két perc sem telt el azóta, hogy becsukódott mögöttem a vakok életét a gyakorlatban bemutató Láthatatlan Kiállítás ajtaja, de csak arra tudok gondolni, mikor juthatok ki innen. Az vigasztal, hogy a sötétben senki nem látja az arcomra írt rémületet. Egyáltalán, senki nem lát semmit. Tízfős csoportunk sötétben tapogatózva és kissé rémülten halad az ismeretlen felé. Amikor azonban félóra múlva már a legkisebb feszengés nélkül fogják meg a mellettem álló ismeretlenek a kezem, hogy segítsenek megtalálni a teáskannát a sötét konyhában, valaki mellettem hangosan felsóhajt: – Azt hiszem, valami eltűnt a mi világunkból, ami az övékében még megvan. Ugyan a mondatban rejlő pátosz élét elveszi a tény, hogy leverem a kisbögrét, azért a fejekbe befészkeli magát a gondolat: lehet, hogy egy óra vakság felnyithatja az ember szemét? Talán a vakoktól kellene új látásmódot tanulnunk?

Fényes elszigeteltség
Sokáig nem izgatott különösebben a vakok világa. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, akárcsak a többi embert. A vakok teljesítményére csak akkor figyeltem fel, ha valami olyasmit vittek véghez, amire én biztosan nem lennék képes, mondjuk, amikor egy hatvanéves vak férfi megmászta a Mount Everestet. Pedig a látássérültek számára az olyan mindennapi helyzetek, mint az utcán való átkelés vagy a kávéfőzés is felér egy komoly extrémsport-teljesítménnyel. A vakok számára azonban mégsem ezek a mindennapi tevékenységek okozzák a legtöbb gondot, hanem az, hogy gyakorlatilag nem vesznek róluk tudomást az emberek. Vagy ha igen, akkor csakis a szerencsétlenségüket hangsúlyozzák.
Egy látássérültek által indított, angol weblap, a blindkiss.com szerkesztői nem finomkodnak: „Kikérjük magunknak az állandó lesajnáló hangnemet. Nekünk is van életünk. Lehet, hogy más, mint a legtöbb emberé, de nem feltétlenül rosszabb! Mi nem látjuk az embereket, de ők azért tudomást vehetnének rólunk.” A honlapon sötét humorral figurázzák ki a látók sztereotípiáit, cikkeiket olvasva pedig kétségessé válik, hogy a vakoknak vagy a látóknak van-e nagyobb hendikepjük: mert lehet, hogy ők nem látják a mi világunkat, mi viszont nem tudjuk elképzelni az övékét. Pedig ez a világ egyáltalán nem olyan sivár, mint gondolnánk.

Elsősorban lázadó
„A mi életünk éppolyan izgalmas, mint a látóké, épp az a lényeg, hogy nincs külön valóság, mi is ebben a térben és időben élünk. Csak más módon szerezzük az információinkat” – mondja Nagy Anikó, a Láthatatlan Kiállítás egyik vezetője. A 23 éves lány orvosi műhiba miatt vesztette el látása mintegy kilencven százalékát, de visszautasítja, hogy csak ez alapján azonosítsák. „Lázadó vagyok elsősorban, nem sérült. És főleg nem vagyok sajnálatra méltó. A világtalanság nem egyenlő a depresszióval, a fény nélküli élettel. Van egy jogi diplomám, és most kezdem a második egyetemet, lovagolok és úszom, szeretem a munkám, vannak barátaim, érdekel a divat, a szépség, akárcsak mindenki mást. Persze tudom, hogy van alapja a mindig lehajtott fejjel járó, tapogató látássérült képének. De csak elhatározás kérdése, hogy az ember mit hoz ki az életéből. Ezért is vagyok dühös azokra, akik elhagyják magukat. Bármi is történjék, tilos szerencsétlennek érezni magad!”
Pedig ha valaki, Anikó hibáztathatná a sorsot: amikor koraszülöttként oxigént kapott, gyakorlatilag leégett a retinája. „Nem szoktam azon keseregni, hogy igazságtalan-e az élet, vagy sem, és nem gondolkodom azon sem, mint mondanék az orvosnak, aki miatt elvesztettem a látásomat. Persze előfordul, hogy összetörök. Általában akkor, ha valamilyen akadályba ütközöm – szó szerint.
A múltkor például beestem a metró és a járda közti résbe. A legszörnyűbb az volt, hogy senki nem jött oda segíteni. De én mégis szerencsésnek érzem magam. Aki vak, csak addig lát, amíg a karja ér. Mivel darabokban vált le a retinám, nekem aliglátóként azért van valamennyi fogalmam a világról. Este hét és nyolc harminc között jobbak a fények, akkor színeket is látok, éles kontúrokat. De nem tudom például, hogy milyen lehet az eső, és szivárványt sem láttam még sosem. És nem is fogok. Elképzelni persze már elképzeltem, szerintem a szivárvány olyan, mint sok színes felhő.”

…
A cikk folytatása a szeptemberi lapszámunkban olvasható.