Ha valaki könnyedén véleményt formál egy, a tévében gyakran látható szereplőről, lehet, hogy jócskán mellélő. Így jártam én Sebestyén Balázzsal, az RTL Klub műsorvezetőjével, akit egészen másnak képzeltem az interjú előtt.
Szilágyi János: Nem vagy író, nemrégiben mégis volt merszed egy könyvvel a világ elé állni. Ugyanakkor túl fiatal vagy ahhoz, hogy az életed történetével szórakoztasd az olvasóidat. Akkor hát mik voltak azok a gondolatok, amelyeket meg akartál osztani a közönséggel?
Sebestyén Balázs: Mindössze annyi történt, hogy felismertem: valamennyiünket – függetlenül a korunktól, a nemünktől, neveltetésünktől, szokásainktól, tulajdonságainktól és képességeinktől – ugyanazok a közös dolgok kötnek össze, ezek pedig a félelmeink. Félünk a magánytól, a betegségektől, a haláltól, a kudarcoktól, meg egymástól is. Furcsamód, mégis félelemtől átitatva tartjuk fenn magunkat, ápoljuk a kapcsolatainkat és cselekszünk oly sok mindent. Arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ne a félelmeink irányítsanak bennünket, azaz ne csak reagáljunk a velünk történt eseményekre, hanem próbáljuk meg mi irányítani azokat.
Szilágyi János: De hát ez nem a saját „találmányod”, hisz a buddhizmus is hasonló elveket vall és hirdet.

Sebestyén Balázs: Így van, és ennek azért kerültem a közelébe, mert állandó hiányérzet volt bennem. Úgy gondoltam, hogy az életünk nemcsak annyiból áll, hogy létezünk, majd elmúlunk, hanem itt valami másról, többről is szó van. Régen úgy osztályoztam a dolgokat, hogy az jó vagy rossz, kellemes vagy utálatos, előnyös vagy inkább a hátrányomra válik. Aztán szép lassan megtanultam mindent – a boldogságot, a szomorúságot, a betegséget, a szerelmet, a vágyakat – egy állapotnak felfogni, ami nem bennem van, hanem csak átmegy rajtam, és amit tudnom kell kezelni.
Szilágyi János: Mindezen tanok birtokában ki mered jelenteni, hogy más ember lettél, mint annak előtte?
Sebestyén Balázs: Nem állítanám, hogy jobb ember lettem, de az kétségtelen, hogy a negatív gondolataimat, a félelmeimet, a gátlásaimat, a szeretet iránti vágyamat jobban megértem, és emiatt sokkal jobban el tudom magam fogadni. Nyitottabb lettem, nem szorongok, nincsenek nagy hangulatváltozásaim, mert képes vagyok kezelni a velem történteket.
Szilágyi János: Próbáljuk meg lefordítani mindezt a gyakorlat nyelvére. Sokszor megesik, hogy az ember kénytelen valami kínos, kellemetlen, bántó dolgot közölni a másikkal. Te hogyan viselkedsz ilyen esetben?
Sebestyén Balázs: Természetesen, mert úgy gondolom, ha valakinek megmondom az általam megalapozottnak hitt véleményem valamelyik cselekedetéről, vagy éppenséggel róla, és ezért megorrol rám, vagy akár gyűlölni kezd, az nem nekem, hanem saját magának szól, hisz én csak a tükör vagyok, akiben akkor megláthatja magát. Egyébként az ilyesmi ritkán esik meg velem, nem vagyok egy odamondogató fajta, inkább csendesen szemlélődöm, figyelem az embereket. Nemrég hat hetet Argentínában töltöttem az úgynevezett celebek társaságában, sokuknak csalódást okoztam, mert többen is megjegyezték, hogy sokkal izgalmasabb pasira számítottak. Voltak, akik kifejezetten unalmasnak tartottak. Ezeknek azt mondtam: nem én vagyok unalmas, hanem neked volt egy elvárásod velem kapcsolatban, ami nem teljesült. Tehát a bennem való csalódásodnak te vagy az oka, nem én. És ez a lényeg. Mindig próbáljuk a magunk gondolatait, érzéseit elemezni, mert sokkal többre jutunk ezáltal, mintha örökösen másokban, az egész világban keressük az okát a mi bajainknak, kiábrándulásainknak, veszteségeinknek.

Szilágyi János: Szerintem ez az út számodra nem csak kötelező munka volt, hanem iskola is, ahol megtanulhattad, hogyan viselkednek az emberek, ha kiragadják őket a megszokott környezetükből.
Sebestyén Balázs: Nagy meglepetések nem értek, de azért azt érdekes volt megfigyelni, hogy három hét után egyesek minden látható ok nélkül mennyire meg tudtak borulni. Hogy nincs telefon, hogy nincsenek a közelben azok az emberek, akiket szeretnek, hogy hiányoznak a megszokott tárgyak, zajok, szagok. Abban az idegen környezetben többeknek minden bizonnyal megváltozott az önképük, zavarba jöttek saját maguktól. Ez furcsa jelenség volt számomra, mert ilyen élményben még nem volt részem.
Szilágyi János: Te mást sem tettél, mint páholyból figyelted az eseményeket, miközben jómagad soha semmin nem nyavalyogtál?
Sebestyén Balázs: Dehogynem. A legtöbb bajom az ottani személyzettel volt. Az argentin sofőrök például gyakran az alvás és az ébrenlét küszöbén vezettek nyaktörő utakon, ám akkor én úgy próbáltam megszabadulni az állandó rémülettől, hogy arra gondoltam: ezek az emberek engem most éppen arra tanítanak, hogyan győzzem le a halálfélelmet. Ugyanilyen tanulási folyamat volt, amikor az ottani stáb órákig piszmogott, vacakolt, szerelgetett, kamerákat állítgatott, miközben mi már nagyon szerettünk volna forgatni. Az elején toporzékoltam a türelmetlenségtől, de később már úgy tekintettem az egészre, mint egy tanfolyamra, ahol az argentin operatőrök és a műszaki személyzet az oktatógárda, akiknek az a dolguk, hogy engem türelemre oktassanak. Meg kell mondjam, remek tanárok voltak.
Szilágyi János: A türelem becsülendő tulajdonság. Te milyen előnyös jellemvonásokkal rendelkezel?
...
A cikk folytatása a februári lapszámban olvasható.