A világ strandjai – Dél-Afrika
Az ezerszínű strand
Tíz évvel az apartheid után milliónyian – afrikaiak, zuluk, indiánok, szörfösök, utcagyerekek – adnak randevút egymásnak Dél-Afrika legnagyobb kikötőjének, Durbannak végtelen strandján. Egy téli nap a homokos parton.
Iskolaszünet. Kétszázhetven fekete kisgyerek rohan be a vízbe. Délután négy óra, már kezd sötétedni, hiszen tél van. Fiúk és lányok könnyű pulóverben, néhányan pólóban, de fejükön sapkával. És mezítláb. A tenger nyugodt, a vize elég meleg, körülbelül tíz méterre a parttól kezdődnek a hullámok, rendszeresen és méltóságteljesen jönnek, a szörfözők legnagyobb megelégedésére. A gyerekek hangosan bolondoznak a vízben: egy egész iskola diákserege, akik egyébként a ország belsejében élnek, és most először látják a tengert. Milyen is a nagy víz? “Nem tudtam, hogy ennyire mozog. Meg sokkal nagyobb is, mint képzeltem. Végtelen nagy, nem is látni a végét.” Egy kislány kényeskedik: “Mindenem vizes lesz, azt nem szeretem. És a homokot se szeretem, mindenhova bemegy.”
Hol is vagyunk tulajdonképpen? A part mindig más arcát mutatja, aszerint, hogy milyen napszakban látogatunk ki. Induljunk ki az adatokból: Durban Dél-Afrika harmadik legnagyobb városa, a legnagyobb kikötő. A partja végtelen strand, finom szemcsés homokkal, luxusszállodák sorával. A tenger felszínén kristálytisztán tükröződik a város. Mindenhol olvasható a felirat: Beach Africa Durban. A reklámtáblák olyanok, mint bárhol máshol a világban: Coca-Cola, Holiday Inn, McDonald’s. Éjszaka az alvó hajléktalanoké és a zsebtolvajoké a strand. De nappal bármiféle látható nehézség nélkül élnek együtt az emberek. Fizetni nem kell, nincsenek napernyők és nyugágyak, se kabinok, csak néhány vattacukor- és nyársonsült paprikás ananász-árus. El lehet lenni a strandon anélkül, hogy egy fillért is költenénk. Ha a gazdagok a luxusszállodáakban laknak is, nem mutatkoznak.
Reggel hatkor egy csapat utcagyerek vizet és homokot tölt műanyag palackokba. Akarunk egy kis Indiai-óceán-vizet hazavinni? A vizet lehet tisztítani és meg lehet inni, aztán kiköpni, és vele együtt megszabadulunk a rossztól is. A gyerekeknek ez nagy üzlet, a városban rengeteg üveget adnak el. Felnőttek is jönnek, van, aki buszokkal szállítja a vizet. A vízgyűjtők maguk soha nem lesznek vizesek. Először is mert a dél-afrikaiak 90 százaléka nem tud úszni, és azért is mert ha elmerülnek a vízbe, a lelkük örökre elveszett. Arra is vigyázni kell, nehogy valami beleessen a vízbe, mert az azt jelenti, hogy el leszünk nyelve. Egy fekete nő tíz éve tisztítja a homokot, de nevetésbe tör ki, amikor azt mondjuk, hogy menjen be a vízbe.
Durbant a 19. század végén építették egy zulu faluból. Előtte a zuluk nem ismerték a tenger élvezeteit. Az apartheid vége óta a keveredés szép lassan megváltoztatta a szokásokat. Fehér, fekete és indián származású gyerekek együtt veszik első úszó- és szörfleckéiket. A tizenegy éves Nyddo mindig is szörfbajnok akart lenni, hogy példát mutasson a közösségének. Ő az első indián lány, aki bajnokságot tudott nyerni ebben a sportágban. Édesapja számára ez a sport mindig a szabadságot jelentette. Az apartheid alatt, amíg a legjobb hullámok a fehéreknek voltak fenntartva, a tiltott helyeken szörfözött. “Vagy jól ment, vagy nagyon nagyokat estem.”
Shile fiatal zulu úszásoktató. Családjában (“kb. százan vagyunk”) ő az egyetlen, aki tud úszni. Nem is fogadták el egykönnyen, hogy ezzel akar foglalkozni. Úgy kellett jó úszómesterré válnia, hogy közben tisztelje a tenger démonait. Shile úgy látja, hogy a durbani strand Dél-Afrika jövőjét szimbolizálja. “Itt nincsenek faji feszültségek.” És elmeséli két elhagyott fekete kisfiú történetét, akikre a strandon találtak rá, és egy fehér család fogadta őket örökbe. “Ez régebben nem lett volna lehetséges.” De itt most minden úszásoktató fekete – ez a pozitív megkülönböztetés politikájának eredménye.
...
Iskolaszünet. Kétszázhetven fekete kisgyerek rohan be a vízbe. Délután négy óra, már kezd sötétedni, hiszen tél van. Fiúk és lányok könnyű pulóverben, néhányan pólóban, de fejükön sapkával. És mezítláb. A tenger nyugodt, a vize elég meleg, körülbelül tíz méterre a parttól kezdődnek a hullámok, rendszeresen és méltóságteljesen jönnek, a szörfözők legnagyobb megelégedésére. A gyerekek hangosan bolondoznak a vízben: egy egész iskola diákserege, akik egyébként a ország belsejében élnek, és most először látják a tengert. Milyen is a nagy víz? “Nem tudtam, hogy ennyire mozog. Meg sokkal nagyobb is, mint képzeltem. Végtelen nagy, nem is látni a végét.” Egy kislány kényeskedik: “Mindenem vizes lesz, azt nem szeretem. És a homokot se szeretem, mindenhova bemegy.”
Hol is vagyunk tulajdonképpen? A part mindig más arcát mutatja, aszerint, hogy milyen napszakban látogatunk ki. Induljunk ki az adatokból: Durban Dél-Afrika harmadik legnagyobb városa, a legnagyobb kikötő. A partja végtelen strand, finom szemcsés homokkal, luxusszállodák sorával. A tenger felszínén kristálytisztán tükröződik a város. Mindenhol olvasható a felirat: Beach Africa Durban. A reklámtáblák olyanok, mint bárhol máshol a világban: Coca-Cola, Holiday Inn, McDonald’s. Éjszaka az alvó hajléktalanoké és a zsebtolvajoké a strand. De nappal bármiféle látható nehézség nélkül élnek együtt az emberek. Fizetni nem kell, nincsenek napernyők és nyugágyak, se kabinok, csak néhány vattacukor- és nyársonsült paprikás ananász-árus. El lehet lenni a strandon anélkül, hogy egy fillért is költenénk. Ha a gazdagok a luxusszállodáakban laknak is, nem mutatkoznak.
Reggel hatkor egy csapat utcagyerek vizet és homokot tölt műanyag palackokba. Akarunk egy kis Indiai-óceán-vizet hazavinni? A vizet lehet tisztítani és meg lehet inni, aztán kiköpni, és vele együtt megszabadulunk a rossztól is. A gyerekeknek ez nagy üzlet, a városban rengeteg üveget adnak el. Felnőttek is jönnek, van, aki buszokkal szállítja a vizet. A vízgyűjtők maguk soha nem lesznek vizesek. Először is mert a dél-afrikaiak 90 százaléka nem tud úszni, és azért is mert ha elmerülnek a vízbe, a lelkük örökre elveszett. Arra is vigyázni kell, nehogy valami beleessen a vízbe, mert az azt jelenti, hogy el leszünk nyelve. Egy fekete nő tíz éve tisztítja a homokot, de nevetésbe tör ki, amikor azt mondjuk, hogy menjen be a vízbe.
Durbant a 19. század végén építették egy zulu faluból. Előtte a zuluk nem ismerték a tenger élvezeteit. Az apartheid vége óta a keveredés szép lassan megváltoztatta a szokásokat. Fehér, fekete és indián származású gyerekek együtt veszik első úszó- és szörfleckéiket. A tizenegy éves Nyddo mindig is szörfbajnok akart lenni, hogy példát mutasson a közösségének. Ő az első indián lány, aki bajnokságot tudott nyerni ebben a sportágban. Édesapja számára ez a sport mindig a szabadságot jelentette. Az apartheid alatt, amíg a legjobb hullámok a fehéreknek voltak fenntartva, a tiltott helyeken szörfözött. “Vagy jól ment, vagy nagyon nagyokat estem.”
Shile fiatal zulu úszásoktató. Családjában (“kb. százan vagyunk”) ő az egyetlen, aki tud úszni. Nem is fogadták el egykönnyen, hogy ezzel akar foglalkozni. Úgy kellett jó úszómesterré válnia, hogy közben tisztelje a tenger démonait. Shile úgy látja, hogy a durbani strand Dél-Afrika jövőjét szimbolizálja. “Itt nincsenek faji feszültségek.” És elmeséli két elhagyott fekete kisfiú történetét, akikre a strandon találtak rá, és egy fehér család fogadta őket örökbe. “Ez régebben nem lett volna lehetséges.” De itt most minden úszásoktató fekete – ez a pozitív megkülönböztetés politikájának eredménye.
...
[ELLE 2005/07]
