A Holly Golightly-csapda

Amikor 1961-ben az Álom luxuskivitelben premierjén az utolsó rakoncátlan ráncot is elrendezték bő szoknyájukon a moziban izguló amerikai lányok, még nem is sejtették, hogy nem egy romantikus filmre, hanem egy kőkemény sci-fire váltottak jegyet.
Hollywood hidegvérrel tárta fel előttük a jövőt. Az álomgyár pontosan tudta, mire éhezik a közönség, ezért megteremtette a mozi első Pán Péter-szindrómás karakterét. A mindig csak a mának élő Miss Holly Golightly pedig mindenkit azonnal elbűvölt. Így amikor a bő szoknyás lányok elhagyták a vetítőtermet, már tudták, kell, hogy legyen életüknek egy olyan szakasza, amikor nem törődnek semmivel és senkivel, csak önmagukkal.
Hozzánk persze csak évtizedekkel később érkezett el a soha ne nőj fel életérzés. Azóta a mi életünk is olyan, akár egy hosszú nyaralás a Seholsincs-szigeteken. Befejeztük a jövőt, és berendezkedtünk egy átmeneti térben, ahol soha nem történik semmi új, viszont rengeteg izgalmat kínál a múlt. Recycle kultúrában élünk, retró partikat tartunk, szemcsés filmeket nézünk és egyszerűen rajongunk a szocializmus tárgyaiért. A szívünk még mindig a régi idők ritmusában dobog.
Nem csak felnőni nem akarunk, egyáltalán nem vagyunk hajlandóak elfogadni azt a tényt, hogy nem egy kimerevített jelenben tengetjük életünket. Valamiért képtelenek vagyunk továbblépni... mintha attól rettegnénk, hogy ha nem tizenévesként viselkedünk, az élet fog egy nagy ceruzát, és szürkére festi a mindennapjainkat.
Pedig az érettség messze nem egyenlő az álmok feladásával. Sőt, lehet, hogy csak egy bizonyos kor után tudunk különbséget tenni a second hand és a valódi vágyaink között.
A Holly Golightly-csapda azonban épp azzal az illúzióval ejt rabul, hogy ha mi nem változunk, nem változik a világ sem. Ám a mozdulatlanság csak egyre messzebb sodor céljainktól: miközben boldogan lubickolunk a jelenben, elszalasztjuk a jövőt...
A kérdés persze az, hogyan mászhatunk ki a csapdából. Talán ugyanúgy, ahogy belekerültünk: hinnünk kell abban, hogy az idő elvont fogalom, és csak rajtunk múlik, mihez kezdünk vele. Mert azok nem félnek az öregedéstől, akik tudják, mi magunk döntünk arról, hogy a tapasztalatok – legyenek jók vagy rosszak – cinikussá vagy épp bölccsé tesznek minket!
Ha kíváncsiak arra, miért élnek a múltban a huszonévesek, és miért tudják az ötvenesek újra és újra elkezdeni a jövőt, lapozzanak a 64. oldalra!